Állatok és Klubtagságunk

Akhal-tekini

Közép-Ázsiából, a mai Oroszország, Türkmenisztán területéről származik, aminek egyben címerállata is. A világ egyik legősibb fajtáinak egyike, Kr. e. 2400-ból is találtak akhal-tekini leleteket az egykori Perzsa Birodalom területén. A fajtát csak a 19. század végén kezdték ezen a néven emlegetni, a Türkmenisztán déli részén található Akhal-oázis és az ott élő teke nevű türkmén törzs után, akik évszázadokon keresztül tenyésztették a fajtát. Az ókorban igen nagyra becsülték, a harcokban igyekeztek minél többet zsákmányolni ebből a rendkívüli fajtából; az akhal-tekini ugyanis még az ottani szélsőséges sivatagi körülmények között is hatalmas távolságokat volt képes megtenni. Korabeli írások szerint tíz napon keresztül akár napi 150 km-t is lovagolhattak vele folyamatosan, amiért a „lovak agara”-ként is szokták emlegetni. Egyesek úgy vélik, hogy Nagy Sándor híres lova, Bukefalosz is ebbe a fajtába tartozhatott. Az arab telivér azonban fokozatosan kiszorította, és ma már csak néhány tiszta vérű fajta él, elsősorban Türkmenisztánban. Marmagassága 145–157 cm, vékony bőre alatt jól látszanak az erek. Szívós, mégis törékenynek tűnik: a far gyenge, a láb hosszú, kecses és izmos, a sörény ritka, az üstök pedig néha hiányzik. Nagy, értelmes szeme van, ami lehet mandulavágású is. A fül keskeny és hosszú; tüzes és akaratos ló. A szőrzet csillogó, leggyakrabban aranysárga és fakó.

Angol telivér

 A telivér a leggyorsabb fajta a világon, igazi versenyló. Remek adottságai révén versenyló-tenyésztésre is kiváló, ezen tulajdonságai  miatt más fajtákkal való keresztezésre is alkalmas. A XVII. Században Angliában tenyésztették ki, arab lovak keresztezésével. Atlétikus alkatú ló, amely elsősorban  nagy állóképességéről  és bátorságáról  ismert. Nem igazán alkalmas kezdőknek, mivel eléggé érzékeny fajta, feszültebb temperamentumuk miatt inkább gyakorlottabb lovasoknak ajánlott.

Arab telivér

Az arab telivér az egyik legősibb lófajta, egyesek szerint nincs is olyan fajta, amelynek ereiben ne folyna némi arab vér. Igen gyors és rendkívül szívós. Távlovaglásra és versenyzésre használják elsősorban. Az arab telivér közepes termetű: marmagassága 145–155 cm körüli. Bőre alatt az erei jól látszanak, csukafejű, azaz az orrhát homorú, szeme nagy és kifejező. Minden egységes színben előfordul, de leggyakrabban szürke. Ideális hobbiló, bár érzékenysége és tüzessége miatt nem kimondottan kezdőknek való.

Asztúr

 A fajta Észak-Spanyolországból származik.  Már a rómaiak is említést tettek erről a kis termetű póniról, amelyet asturconként emlegettek. A középkorban a franciák közkedvelt lova volt. Plinius (ókori író és természettudós, aki a Vezúv kitörésekor, i. e. 79-ben lelte halálát, amikor tudományos megfigyelések céljából, és hogy a bajba jutottakon segítsen, a tűzhányóhoz sietett, s a mérgező gázok megfojtották) is említést tesz róla, s leírja, hogy a ügetés helyett egy sajátos és a lovas számára nagyon kényelmes jármódban mozog, azonos oldalon egyszerre lépve a lábaival. Ez a jármód a poroszkálás, ami miatt a hölgyek kedvenc hátaslovává vált. A franciák haubini néven emlegették, s valószínűleg ebből alakult ki a hobbi ló kifejezés is. Egyesek szerint az asztúr a garrano póni (ami a kelta póni közvetlen leszármazottja) és a sorraia keresztezéséből jött létre, aminek nyugodt, kiegyensúlyozott természetét köszönheti. A fajta igen zord körülmények között élt, ami miatt majdnem a kihalás szélére került. Túlnyomó részben fekete és pej színben fordul elő, fehér jegyek nélkül. Marmagassága 114–124 cm.

Dales póni

A dales póni Angliából származik.

A 18–19. században teherhordóként használták, segítségével juttatták el az ólomércet a bányákból a kikötőkbe, Ugyanilyen célra szénbányákban is használták, de farmokon is előfordult. Manapság persze sokkal szolidabb feladatokat lát el – elsősorban lovaglásra és lovaskocsizásra használják. Nyugodt természetű, nagy munkabírású fajta, így hátaslónak is kiváló. Magassága 144 cm körüli, végtagjai rövidek, vaskosak, melyeket selymes szőr borít. Színe: fekete.

Dartmoor póni

A délkelet-angliai Dartmoor területéről származó póni. Az ottani zord körülmények szívóssá és ellenállóvá tették a fajtát. A dartmoori mocsarak között, ahol akadály nélkül süvít az óceán felől érkező szél, a kisebb testű egyedeknek volt nagyobb esélyük a túlélésre. A legkorábbi írásos említése a 11. századból származik, de a régészeti leletek tanúsága szerint ezek a pónik már az őskorban is a sziget lakói voltak. A megszelídített pónikat az ónbányákban használták, a kibányászott ércet szállították a környező településekre. A bányászat hanyatlása után a farmokon látták hasznát, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. 1898-ban írták le először a fajta jellegzetességeit hivatalosan, és sorolták a Dartmoort az őshonos angliai lófajták közé. A mai egyedek a marmagasságtól eltekintve azóta is őrzik hajdani jellegzetességeiket. 127 cm-nél nem magasabbak, bár korábban szerették volna, ha a Dartmoor mének elérik a 142 cm-t, a kancák pedig a 134 cm-t, de az eddigi legmagasabb mén csak 133 centiméteresre nőtt, s egyedül két kanca érte el a kívánt magasságot. Mindkettő egy dartmoori börtönigazgató tulajdona volt, s az elítélteket munkára kísérő felügyelők lovagolták őket. A tarka kivételével minden szín megengedett, de a leggyakoribb szín a pej és a sötétpej.

Døle ló

A fajta (ejtsd: dőle) Norvégiából, a Gudbrandsdal-völgy vidékéről származik, ezért Gudbrandsdal-lónak, illetve keleti lónak is nevezik a „szülőhazájában”. A fajtát egy 4. Veikle Balder névre hallgató mén alapította az 1870-es években. A døle ló tenyésztésének célja az volt, hogy mezőgazdasági munkák elvégzésére alkalmas lovat kapjanak. Napjainkban két típusa létezik, a testesebb igás- és a könnyű ügetőló, bár a kettő közötti különbség egyre inkább elmosódik az egymással való keresztezésük miatt. A fajta kialakításában a fríz ló is részt vett, megjelenésében mind a mai napig megőrizte a fríz jegyeket: dús sörénye, farka és bokaszőrzete van a døle lónak, bár vannak egyedek, amelyekre ez utóbbi kevésbé jellemző. Kitűnő ügetőló, nagy húzóereje van – gyorsaságát az arab telivértől örökölte. Marmagassága 145–155 cm körüli, a legkisebb a hidegvérű fajták között. Színe legtöbbször fekete és sötétpej, a gesztenyepej is általános, de szürke és fakó színekben is előfordul. Az ügetők jellemzője, hogy a fejen és a lábon fehér jegyek jelennek meg. 2002-ben 4000 egyedét tartották nyilván. A dølét főként Norvégiában tartják, a keleti országrészben található a fajta nagy része. Norvégián kívül egyedül Svédországban fordul elő néhány egyede.